A feljutás története. Öt meccs, öt győzelem. Nem volt helye hibának, nem volt idő számolgatni – csak hinni, menni előre, és nyerni. Minden héten.

De ez a történet nemcsak a pályán dőlt el. Ez a történet a lelátón is íródott.

Mosonmagyaróváron megtöltöttük a vendégszektort. Onnan indult valami. Mindenki tudta: most kezdődik. Ezután jött a Pécs elleni hazai meccs – feszült, szoros, igazi tétmeccs. A stadion levegője szinte remegett, és amikor megnyertük, már mindenki érezte: tényleg célba érhetünk.

Aztán jött Kazincbarcika. Ahol 0–2-nél sokan máshol már legyintettek volna. De ott valami történt. Mert ott is ott voltak a mieink! És együtt, velük, mögöttük fordítottunk. 3–2-re. Az a meccs megmutatta, hogy ez a csapat nem adja fel. És hogy ennek a klubnak a szurkolói sem.

Majd következett a Vasas. Az idény legnagyobb meccse. Hazai pályán, telt ház előtt – gyakorlatilag bajnoki döntőként. És mi megcsináltuk. Az a nap örökre beírta magát a klub történetébe.

Végül Ajka. Az utolsó lépés. A lefújás után nem volt kérdés: a szurkolók a pályán, a játékosok a nézőtéren. Nem volt különbség. Egy klub. Egy város. Egy akarat.

És este, a Széchenyi téren: zászlók, énekek, könnyek, ölelések. Egy egész város ünnepelt. Mert ez már nem csak arról szólt, hogy feljutottunk. Hanem arról, hogy együtt jutottunk fel.

Ez volt a visszatérés napja. Az első lépés azon az úton, amit ma már így hívunk: Road to Europe.

Így ünnepelte a város a feljutást!